5. rész

                                                                    Chanel

BEKAPCSOLOM A MOBILOMAT, és kémiaóra előtt hazatelefonálok, hogy megtudjam, mi van a nővéremmel. Amanda nem túl boldog, mert Zoe kiakadt az ebédnél, nem tetszett neki az étel íze. Állítólag tiltakozásképpen földhöz vágta a joghurtos tálkát.
Túl sokat kérek, amikor arra gondolok, hogy anya kihagyhatta volna a mai klubösszejövetelt, hogy segítsen Amandának beilleszkedni? A nyárnak immár hivatalosan is vége, nem lehetek állandóan jelen, hogy ott folytassam a melót, ahol a gondozók befejezik.
Az iskolára kellene koncentrálnom. Apa alma materébe, a Northwestern Universityre szeretnék bejutni, így az otthonunkhoz közel járhatnék főiskolára, és továbbra is segíthetnék a tesómnak. Ellátom Amandát néhány praktikus tanáccsal, veszek egy mély lélegzetet, bájmosolyt illesztek az arcomra, és belépek a terembe.
– Hé, bébi! Foglaltam neked egy helyet. – David a mellette levő székre mutat.
A terem magas, kétszemélyes laboratóriumi asztalokkal van tele. Ez azt jelenti, hogy az év végéig David mellett ülhetek, és együtt csinálhatjuk meg a rettegett végzős kémiaprojektet. Tisztára hülyénél érzem magam, amiért azt hittem, hogy megváltoztak a dolgok kettőnk között. Felpattanok a székemre, és előhúzom a dög nehéz kémiakönyvet.
– Odanézzetek! Bieber is velünk jár kémiára! – mondja egy srác valahonnan hátulról. – Justin, ide, ven pa’ca! (Gyere ide!)
Igyekszem oda sem pislogni, mikor Justin hátba veregeti a haverjait, és olyan bonyolult kézmozdulatokkal üdvözli őket, amelyeket képtelenség követni. Mindannyian esének szólítják egymást, azt sem tudom, hogy mit jelent. Justin jelenlétére mindenki felfigyel az osztályban.
– Úgy hallottam, a múlt hétvégén letartóztatták, mert met volt nála – súgja David.
– Ne már!
David bólint, és felhúzza a szemöldökét. – De már.
Nos, ez az információ nem lep meg. Úgy hallottam, hogy Justin a hétvégéket vagy teljesen kiütve tölti, vagy valami más illegális dologban buzgólkodik.
Mrs. Peterson bevágja maga mögött az ajtót, mire minden szem, amely eddig Justinra és a haverjaira meredt, hirtelen rászegeződik. Mrs. Peterson szoros copfban hordja világosbarna haját. A nő a húszas évei végén járhat, de a szemüvege és mindig szigorú ábrázata miatt öregebbnek látszik. Úgy hallottam, hogy nagyon játssza a kemény csajt, mert amikor elkezdett tanítani, a diákok rendre megríkatták. Ki tisztel egy olyan tanárt, aki annyira fiatal, hogy a nővére lehetne?
– Jó napot kívánok, és üdvözlök mindenkit a végzősök kémiaóráján! – Az asztala szélén telepszik le, és kinyit egy dossziét. – Nagyra értékelem, hogy máris kialakították az ülésrendet, de ez az én feladatom. Névsor szerint haladunk.
Én is felnyögök a többiekkel együtt, de Mrs. Petersont nem lehet meghatni. Beáll az első asztal elé, és már mondja is: – David Smithé az első hely. A párja Darlene Boehm.
Darlene Boehm a hajrálányok másodkapitánya. Bocsánatkérő pillantást vet rám, és elfoglalja a helyét a pasim mellett.
Mrs. Peterson lefelé halad a névsorban, a diákok pedig vonakodva elfoglalják a számukra kijelölt helyet. – Chanel Hastings – mondja Mrs. Peterson, és a David mögötti székre bök. Nem túl lelkesen telepedek le a számomra kijelölt helyre.
– Justin Bieber – mondja Mrs. Peterson, és a mellettem álló székre mutat.
Úristen! Justin... ő lesz a tanulópárom kémiából? Egész évben? Azt már nem! Azt már nem! Kizárt dolog! Segélykérő pillantást vetek Davidra, pánikroham kerülget. Most már biztos, hogy jobb lett volna otthon maradni. Ágyban. Paplan alatt. Megfeledkezve a megaláztatásokról.
– Hívjon Jaynek!
Mrs. Peterson feltekint a névsorból, és a szemüvege mögül végigméri Jayt. – Jay Bieber – mondja, és átírja a nevet a listán. – Mr. Bieber, kérem, vegye le azt a fejkendőt! Az osztályomban a zéró tolerancia híve vagyok. Mindenféle bandázással kapcsolatos kiegészítő tilos az osztályteremben. Sajnos, Jay, a híre megelőzte. Dr. Aguirre száz százalékig támogat ebben... értve vagyok?
Jay a tanárnőre mered, és leveszi a kendőt a fejéről, amely alól kibukkan a szemszínéhez illő hollófekete haj.
– Azért hordja, hogy kordában tartsa a tetveket – morogja David Darlene–nek, de én is hallom, sőt, Jay is.
– Vete a la verga (Menj a picsába!)– mondja Alex Colinnak izzó szemmel. – Cállate el hocico! (Fogd be a pofádat!)
– Nyilván úgy van, haver – feleli David, majd megfordul. – Még angolul sem tud.
– Elég volt, David! Jay, üljön le! – Mrs. Peterson az osztályt méregeti. – A szabály mindenkire vonatkozik. Azt nem tudom befolyásolni, hogy mit csinálnak, amikor nem ebben a teremben ülnek, de az osztályban én vagyok a főnök. – Jayhez fordul. – Megértette?
– Sí, Senora (Igen, asszonyom)– mondja Jay szándékosan vontatottan.
Mrs. Peterson lefelé halad a névsorban, én meg azon igyekszem, nehogy találkozzon a tekintetem a mellettem ülő fiúéval. Milyen kár, hogy az öltözőszekrényben hagytam a táskámat, most én is keresgélhetném benne a nagy semmit, mint Lisa ma reggel.
– Mekkora szívás! – morogja Jay magában. Mély és rekedtes a hangja. Vajon magától ilyen?
Hogyan fogom beadni az anyámnak, hogy Jay Bieberrel kell együtt dolgoznom? Jaj, istenem! Remélem, hogy nem engem fog hibáztatni ezért is. Azt hiszi majd, hogy valamit elszúrtam.
A pasimra pillantok, aki elmélyülten beszélget Darlene– nel. Féltékeny vagyok. Miért is nem más a vezetéknevem? Akkor mellette ülhetnék.
Milyen klassz lenne, ha a jóisten adna mindenkinek egy törölhető napot. Csak elkiáltanád magad, hogy „Töröl!”, és az egész nap kezdődne újból. Én valószínűleg ma használnám ki ezt a lehetőséget.
Mrs. Peterson tényleg komolyan gondolja, hogy okos ötlet egymás mellé ültetni a hajrálányok kapitányát és az iskola legveszélyesebb vagányát? El van tévedve ez a nő.
Mrs. Eltévedt befejezi az ültetést. – Tudom, hogy önök, végzősök azt gondolják, hogy mindet tudnak. De csak az mondhatja magát sikeresnek, aki gyógyírt talál az emberiséget sújtó betegségek egyikére, vagy aki kitalálja, hogyan lehetne békében élni ezen a földön.
A kémia tudománya kulcsszerepet játszik a gyógyszergyártásban, a rákbetegek sugárkezelésében, a kőolaj hasznosításában, az ózon... Jay felemeli a kezét.
– Igen, Jay? – kérdezi Mrs. Peterson. – Van kérdése?
– Ööö, Mrs. Peterson, ön azt állítja, hogy az Egyesült Államok elnöke nem számít sikeres embernek?
– Csak azt akartam mondani, hogy... hogy a pénz és a pozíció még nem minden. Használják az agyukat, tegyenek valamit az emberiségért és a bolygóért, amelyen élnek! Akkor lesznek igazán sikeresek. És akkor majd elnyerik a tiszteletemet, amellyel pedig nem sok ember dicsekedhet.
– Nekem van mivel dicsekednem, Mrs. P. – mondja Jay, és láthatóan szórakoztatja a dolog.
Mrs. Peterson felemeli a kezét. – Kíméljen meg a részletektől, Jay
Megcsóválom a fejemet. Ha Jay úgy képzeli, a jó jegyhez elég az, hogy állandóan ellenkezik a tanárral, akkor tévedésben van. Nyilvánvaló, hogy Mrs. Peterson nem szereti, ha valaki okoskodik, és Jay máris felkerült a radarjára.
– És most – folytatja Mrs. Eltévedt – nézzék meg jól az önök mellett ülő embert!
Bármi mást, csak ezt ne! Azonban nincs más választásom. Megint Davidre pillantok, aki teljesen elégedettnek tűnik a párjával. Darlene–nek már van pasija, ha nem lenne, komolyan bosszantana a dolog, hogy miért hajol olyan közel Davidhez, és miért veti hátra a fürtjeit olyan kacéran. Közlöm magammal, hogy kezdek paranoiás lenni.
– Nem kell feltétlenül kedvelniük a partnerüket – mondja Mrs. Peterson –, de a következő tíz hónapot együtt fogják tölteni. Szánjanak öt percet arra, hogy megpróbálják megismerni a másikat, aztán majd mindenki bemutatja az osztálynak a párját. Beszélgessenek arról, hogy mit csináltak a szünetben, milyen hobbijaik vannak, vagy bármi más érdekességről, egyedülálló dologról, amiről az osztálytársak esetleg nem tudhatnak. Most kezdődik az öt perc.
Előkapom a jegyzetfüzetemet, fellapozom az első oldalt, és Jay orra elé tolom. – Miért nem írsz magadról néhány sort a füzetembe, én meg a tiedbe? – Még mindig jobb, mint beszélgetni vele.
Jay beleegyezően bólogat, bár rémlik, hogy megrándult az ajka, miközben felém nyújtja a füzetét. Tényleg elvigyorodott, vagy csak képzelődöm? Mély lélegzetet veszek, és kitörlöm a fejemből a gondolatot, majd szorgalmasan körmölni kezdek, amíg Mrs. Peterson azt nem mondja, hogy állj, figyeljünk most már a többiekre.
– Ő Darlene Boehm – kezdi David, az első felszólaló.
De én meg sem hallom, hogy mit mond Darlene–ről, a lány olasz körútjáról és a tánctáboros kalandjairól.
Ehelyett a füzetemre meredek, amelyet Jay már visszaadott nekem, és tátott szájjal bámulom a leírt szavakat.

4.rész

Sziasztok!
Nem tudom hallottátok-e hogy Justin törölte az instagram fiókját, bár biztos mert ezzel van  teli a net.
Ez a kép annyira igaz a mostani helyzetre, eddig utáltam Selenát de ezzel szerzett magának pár pirospontot:


Jó olvasást!
xoxo.
Norina
                                                                    Justin

SEJTETTEM, HOGY BEHÍVATNAK MAJD AZ IGAZGATÓIBA valamikor a tanév során, de nem gondoltam volna, hogy rögtön az első napon megtörténik. Úgy hallottam, hogy dr. Aguirrét azért vették fel, mert kemény csávónak bizonyult valami milwaukee–i gimiben. Valaki azt köphette neki, hogy én vagyok a bandavezér. Ez lehet az oka, hogy szerény személyem ül vele szemben, nem egy másik Latin Vér–tag.
Aguirre felpuffasztott mellkassal arról regél, hogy szigorúbb szabályokat fognak bevezetni. Csak ezért rángattak ki a tesióráról? Észreveszem, hogy kóstolgat, arra kíváncsi, hogyan reagálok a fenyegetésre: – ...és az idén kér fegyveres biztonsági őrt is felvettünk, Justin.
A szeme következetesen rám mered, próbál megfélemlíteni. Na, ja. Rögtön látom, hogy hiába latin– amerikai, fogalma sincs arról, mi az utca törvénye. Valószínűleg beszámol majd arról, hogy ő is olyan szegényen nőtt föl, mint én. Aha, szerintem még autóval sem menne keresztül azon a városrészen, ahol lakom. Felajánlhatnám neki, hogy elkísérem.
Elém áll. – Ígéretet tettem a tanfelügyelőnek és az igazgatótanácsnak, hogy személyesen felelek majd azért, hogy az iskola életét megbénító erőszakot gyökeresen kiirtsuk. Amennyiben valaki megsérti a házirendet, gondolkodás nélkül felfüggesztem.
Semmit sem csináltam, csak eljátszadoztam azzal a pompondívával, és máris felfüggesztésről beszél. Talán hallott a tavalyi felfüggesztésemről. Arról az aprócska incidensről, amely miatt három napig nem jöhettem iskolába. Nem is az én hibám volt... legalábbis nem egészen. Ryannek volt egy elmélete, miszerint a hideg víz másképpen hat a fehér csávók farkára, mint a latin– amerikaiakéra. Pont vele vitatkoztam a kazánházban, miután elzárta a melegvizet, amikor elkaptak bennünket.
Semmi közöm sem volt a dologhoz, de rám kenték az egészet. Ryan próbálta volna elmondani az igazságot, de a régi diri végig sem hallgatta. Talán ha egy kicsit többet kardoskodtam volna az igazam mellett, figyelt volna rám. De mi értelme veszett ügy mellé állni?
Nyilvánvaló, hogy Chanel Hastings miatt vagyok itt. Az idióta pasija nyilván sohasem fogja ebben az irodában végezni. Az kizárt dolog. Hiszen a focicsapat üdvöskéje. Lóghat az órákról, verekedhet, de Aguirre akkor is a seggét nyalja. David Smith mindig rám vág egyet, amikor meglát, mert tudja, hogy úgyis megússza. Valahányszor vissza akarok ütni neki, mindig sikerül vagy elszelelnie, vagy éppen arrafelé szaladnia, ahol tobzódnak a tanárok... akik persze alig várják, hogy végre elkúrjak valamit.
Majd egyszer...
Felnézek Aguirrére. – Nem fogok verekedést kezdeményezni. – Legfeljebb egy megkezdettet befejezni.
– Remek – mondja Aguirre. – De azt hallottam, hogy egy diáklányt máris molesztáltál a parkolóban.
Az is az én hibám lenne, hogy Chanel Hastings vadonatúj Beemelő majdnem áthajtott rajtam? Az elmúlt három évben sikeresen elkerültem azt a gazdag picsát. Hallottam, hogy tavaly hármast kapott valamiből, de elég volt egy telefonhívás a szülei részéről, és máris kijavították ötösre.
Hiszen azzal a hármassal megnehezítenék a főiskolai felvételijét.
Bassza meg, de tényleg! Ha én hármast kapnék, mi’amá azonnal nyakon vágna, és halálra szekálna, hogy még többet tanuljak. Kurva sokat melózok azért, hogy jók legyenek a jegyeim, de még így is állandóan piszkálnak, hogy áruljam már el, milyen trükkel jutottam hozzá a helyes válaszokhoz. Sohasem csalnék. Nem a főiskolai felvételiről van szó. Magamnak akarom bebizonyítani, hogy bejuthatnék, ha... máshova születtem volna.
Lehet, hogy a déliek ostobábbnak tűnnek, mint az északi negyed lakói, de ez baromság. Mert akkor mi van, ha nem vagyunk olyan gazdagok és anyagiasak, és nem akarunk a legfelkapottabb, legpuccosabb egyetemekre járni? Többnyire a túlélésért harcolunk, és állandóan azt nézzük, merről támadnak bennünket.
Chanel Hastings életében valószínűleg az a legkomolyabb probléma, hogy melyik étteremben vacsorázzon aznap este. Az a csaj a kívánatos testét használja arra, hogy mindenkit manipuláljon maga körül.
– Megosztanád velem, hogy mi történt a parkolóban? Szeretném hallani a te sztoridat is – mondja Aguirre.
Bocs, de nem. Már régen megtanultam, hogy az én történetem nem számít. – Az az izé ma reggel... totál félreértés volt – mondom neki. Chanel Hastings értett félre valamit, hiszen ö próbált két járművet bepasszírozni egy parkolóhelyre.
 Aguirre feláll, és áthajol fényesre polírozott asztala felett. – Ne csináljunk rendszert a félreértésekből, oké?
– Justin.
– Micsoda?
– Justinnak szólítanak – mondom. Amit tud rólam, az iskolai aktákból tudja. Amilyen elfogultak velem szemben, valószínűleg minimum tíz centi vastag a dossziém.
Aguirre bólint. – Rendben, Justin. Indíts a hatodik órára! De ne feledd, szemmel tartom az iskolát, és minden mozdulatodat figyelni!. Nem akarlak többet ebben az irodában látni. – Amikor felállok, a vállamra teszi a kezét. – Csak hogy tudd: az a célom, hogy minden diák sikeresen leérettségizzen ebben az iskolában. Minden diák, Justin. Te is. Sejtem, hogy előítéleteid vannak velem szemben, de kérlek, tedd őket félre. Me entiendes? (Értve vagyok?)
– Sí, entiendo (Igen, értettem)– mondom, és azon gondolkodom, vajon hihetek–e neki. A folyosón állok, tengernyi diák siet a következő órára. Nekem fogalmam sincs, hova kellene mennem, és még mindig a tornacucc van rajtam.
Átöltözés közben az öltözőben felcsendül a zene, ami azt jelenti, hogy kezdődik a hatodik óra. Kihúzom az órarendet a farzsebemből. Kémia Mrs. Petersonnal. Nagyszerű. Egy újabb kemény legény. Illetve jelen esetben kemény leány.

3.rész

Sziasztok!
Bocsánat a rengeteg késésért, most már jönnek a részek mindkettő blogomba.
xoxo. 
Norina

                                                                    Chanel

-Mindig összekócolódik a hajam ebben a kocsiban, Lisa! Amikor lehúzom a tetőt, úgy néz ki a fejem, mintha egy hurrikán túlélője lennék - siránkozom a legjobb barátnőmnek, miközben a Stay Streeten furikázunk a Fairfield gimi felé, ezüstszínű kabriómban.
-A külső igen is számít. - Ezt a mondatot a szüleim verték belém, és sikeresen átvette az uralmat az életem felett. Csakis ezért nem vétóztam meg a BMW-t két héttel  ezelőtt, amikor az apám extravagáns szülinapi ajándékként átnyújtotta a kulcsait.
-Alig félórányira lakunk Windy Citytől - mondja Lisa, és széttárja karját a menetszélben. - Chicago amúgy is szeszélyes időjárásáról híres. Egyébként meg, Chan, úgy festesz, akár egy szőke, görög istennő felborzolt tincsekkel. Szerintem csak azért vagy ideges, mert ma újra láthatod Davidet.
Pillantásom a műszerfalra ragasztott, szív alakú, engem és Davidet ábrázoló fényképre téved. - Egy nyár alatt sok minden megváltozhat.
-A távolság feltüzeli a vágyat - vág vissza Lisa - Te vagy a pomponlányok vezetője, ő pedig a focisták kapitánya. Ha nem randiznátok, összedőlne a világ.
David felhívott néhányszor a szülei nyaralójából, ahol a haverjaival töltötte a szünetet, de fogalmam sincs róla, hogy állunk most egymással. Csak tegnap este ért haza.
-Tetszik a farmered - mondja Lisa, és a koptatott, szűk csípőnadrágot méregeti. - Szerintem el fogom csórni.
-Anya rühelli - felelem neki, és egy piros lámpánál hátrasimítom a rakoncátlan, szőkésbarna fürtöket. -Azt mondja, hogy olyan mintha a turiba vettem volna.
-Nem hallott még arról, hogy divatba jött a retró?
-Nyilván nem akarja meghallani. Akkor sem figyelt, amikor az új gondozóról kérdezgettem.
Senki sem értheti, hogy milyen a mi családunkban élni. Szerencsére itt van nekem Lisa. Lehet, hogy ő sem érti teljesen, de eleget tud ahhoz, hogy odafigyeljen arra, amit mondok, és ő legalább biztosan nem fog elárulni. David-et leszámítva az ismerőseim közül egyedül ő találkozott a nővéremmel.
Lisa kinyitja a CD–tartót. – Mi történt az előző gondozóval?
– Zoe megcibálta a haját.
– Jaj!
Bekanyarodok a suli parkolójába, de nem az úton, hanem a nővéremen jár az eszem. Csikorgó kerekekkel fékezek le, kis híján az autó alá gyűrve egy motort a két utasával – egy fiúval és egy lánnyal együtt. Azt hittem, senki sem áll azon a parkolóhelyen.
– Nézz már a szemed elé, hülye kurva! – Sharon Morgan ül a vezető mögött, és felmutatja a középső ujját. Nyilvánvalóan kihagyta a stresszkezelésről szóló órát az autósiskolában.
– Bocs! – kiáltom oda olyan hangosan, hogy a motor bőgésén keresztül is meghallják. – Azt hittem, nem parkol itt senki.
Aztán rádöbbenek, kit is sikerült majdnem elütnöm. A motor vezetője megfordul. Sötét, tüzes szempár mered rám. Vörös és fekete fejkendő. Szeretnék becsúszni az ülés alá.
A picsába! Ez Justin Bieber – sziszegem.
– Jesszus, Chan! – mondja Lisa halkan. – Szeretném megérni az érettségit. Húzzunk el innen, mielőtt kinyír bennünket!
Justin gonoszul méreget, miközben leállítja a motort. Most verekedni akar, vagy mi?
Rükvercbe akarom kapcsolni az autót, és idegesen rángatni kezdem a sebváltót. Jellemző! Az apám vett nekem egy sebváltós kocsit, de arra már nem vette a fáradságot, hogy meg is tanítson vezetni. Justin az autó mellé lép. Az ösztöneim azt súgják, hogy hagyjam a kocsit a fenébe, és meneküljek. Mint amikor piros lámpánál a sínek közé szorul az ember. Lisára pillantok, aki kétségbeesetten turkál a táskájában. Most viccel?
– Képtelen vagyok rükvercbe tenni a kocsit. Segíts már! Mit keresel? – kérdezem.
– Izé... semmit. Csak próbálom kerülni a szemkontaktust ezekkel a Latin Vér–tagokkal. Indulj már el!– szűri a szót Lisa összeszorított fogai közül.
– Én csak automatát tudok vezetni. Végül sikerül hátramenetbe kapcsolnom, a kerekek hangosan csikorognak, miközben kihátrálok, hogy egy másik parkolóhelyet keressek. Miután leparkolom az autót a parkoló nyugati részén, amely jó messze van egy bizonyos bandatagtól, akinek a rossz hírétől a Fairfield legtökösebb focistái is a nadrágjukba csinálnak, Lisa és én felcaplatunk a gimi lépcsőjén. Sajnos Justin Bieber és a cimborái a bejárat előtt lógnak.
– Csak menj el mellettük! – morogja Lisa. – Akármi is történik, ne nézz a szemükbe!
Utóbbit elég nehéz kivitelezni, mert Justin Bieber elém lép, és teljesen elállja az utamat. Hogy is van az az imádság, amelyet akkor kell elmondani, mielőtt az ember meghal?
– Hihetetlenül szarul vezetsz! – mondja Justin enyhe latin– amerikai akcentussal, és macsó módjára kihúzza magát. Lehet, hogy izmos testével és tökéletes arcvonásaival úgy fest, mint egy Abercrombie–modell, de a rendőrökön kívül más nemigen fogja fotózni.
Az északi negyedben lakó srácok nem barátkoznak a déli negyedben élőkkel. Nem azért, mert úgy gondoljuk, hogy jobbak vagyunk náluk, hanem azért, mert mások vagyunk. Ugyanannak a városnak a két ellentétes pontján nőttünk fel. Mi a Michigan–tó partján élünk hatalmas házakban, ők meg a sínek mellett. Másképpen nézünk ki, másképpen beszélünk, viselkedünk és öltözködünk. Nem azt mondom, hogy az egyik jó, a másik meg rossz, de Fairfieldben már csak így mennek a dolgok. Ha egészen őszinte akarok lenni, azt is el kell mondanom, hogy a délen lakó lányok nagy része pontosan úgy kezel, mint Sharon Morgan... gyűlölnek azért, aki vagyok.
Vagyis leginkább azért, akinek hisznek.
Justin pillantása lassan lefelé vándorol a testemen, tetőtől talpig végigmér, majd újra felfelé indul. Nem ez az első alkalom, hogy egy fiú megbámul, de még soha senki nem tette ilyen feltűnően... és ennyire közelről. Érzem, hogy elpirulok.
– Legközelebb figyelj oda, hova parkolsz! – figyelmeztet nyugodt, fegyelmezett hangon. Ki akar készíteni. Ebben profi. Nem fogom hagyni, hogy lealázzon, és megnyerje ezt a kis „majd–én–megmutatom” meccset. Akkor sem, ha a gyomrom úgy forog, mintha száz cigánykereket vetettem volna...
Megrántom a vállam, és megvillantok felé egy gúnymosolyt, amivel bárkit képes vagyok megfutamítani.
– Kösz a tippet.
– Ha szükséged lenne egy igazi férfira, aki megtanít vezetni, állok rendelkezésedre.
A haverjai felől érkező füttykoncerttől felmegy bennem a pumpa.
– Ha igazi férfi lennél, kinyitottad volna előttem az ajtót, ahelyett, hogy elállód az utamat – mondom, és bár büszke vagyok a remek csörtére, beleremeg a térdem. Justin hátralép, kinyitja az ajtót, és meghajol, mint egy komornyik. Gúnyt űz belőlem, és tudja, hogy tudom. Mindenki tudja. Lopva Lisára nézek, aki még mindig kétségbeesetten keresi a nagy semmit a táskájában. Tőle hiába várok segítséget.
– Nőj fel! – mondom Justinnak.
– És legyek olyan, mint te? Cabróna (szuka,kurva), hadd áruljak el neked valamit! – mondja Justin élesen. – Az életednek semmi köze a való világhoz. Csak látszat, értéktelen villogás. Pont olyan, mint amilyen te magad vagy.
– Inkább vagyok ilyen, mint hogy hozzád hasonló lúzer legyek – vágok vissza neki, és remélem, hogy pontosan úgy telibe találják a szavaim, mint az övéi engem. – Lúzer!
Megragadom Lisa karját, és a bejárat felé vonszolom. Füttykoncert és beszólások hada kísér be az iskolába. Kiengedem a visszatartott levegőt, és Lisához fordulok. A legjobb barátnőm kigúvadt szemmel mered rám.
– A rohadt életbe, Chan! Rád tört a halálvágy, vagy mi van veled?
– Miért gondolja Justin Bieber, hogy joga van mindenkit lealázni, aki az útjába kerül?
– Hát, gondolom, felbátorítja a gatyájába tűzött fegyver, meg a banda színei – mondja Lisa, és minden szavából csöpög a gúny.
– Á, biztosan nem olyan ostoba, hogy fegyvert hozzon az iskolába – érvelek. – Én pedig nem vagyok hajlandó meghunyászkodni előtte, de senki előtt! – Legalábbis az iskolában nem. Az iskola az egyetlen hely, ahol fenntarthatom a tökéletesség látszatát, és mindenki be is veszi. Hirtelen eszembe jut, hogy ez az utolsó évünk a Fairfieldben, és megragadom a vállát. – Végzősök vagyunk! – mondom olyan lelkesen, mintha egy focimeccsen biztatnám Lisa játékosokat.
– És?
– És... ettől a pillanattól fogva minden tö–ké–le–tes lesz!
Felsikolt a csengő, ami tulajdonképpen nem is csengő, mert a diákönkormányzat tavaly megszavazta, hogy csengő helyett zene szóljon az órák között. Most éppen a Summer Lovin’–t játsszák a Pomádéból. Lisa elindul a folyosón.
– Majd megszervezem, hogy a temetésed úgyszintén tö–ké– le–tes legyen. Virág is lesz, meg minden.
– Ki halt meg? – kérdezi egy hang a hátam mögött. Megfordulok. David az, szőkésbarna haját kifehérítette a nyári nap, és széles vigyor ül az arcán. Bárcsak lenne nálam egy tükör, hogy lássam, nem kenődött–e el a sminkem! De hát David akkor is randizna velem, ha elkenődött volna, nem? Odarohanok hozzá, és szorosan átölelem. Ő is magához szorít, gyengéden szájon csókol, majd felegyenesedik. – Szóval ki halt meg? – ismétli meg a kérdést.
– Senki – felelem. – Felejtsd el! Rajtam kívül felejts el mindent!
– Az könnyen fog menni, mert nagyon szexi vagy. – David újra megcsókol. – Bocs, hogy nem hívtalak. Totál lefoglalt a kipakolás meg minden.
Boldogan rámosolygok, mert a hosszú nyár alatt sem változott a kapcsolatunk. A világ rendje biztonságban van, legalábbis egyelőre. David átkarolja a vállamat, miközben a bejárati ajtó kivágódik. Justin meg a cimborái úgy törnek be rajta, mintha el akarnák foglalni az iskolát.
– Ezek minek járnak egyáltalán iskolába? – kérdezi David olyan halkan, hogy csak én hallom. – Úgyis kipotyog minden második még az év vége előtt.
A pillantásom rövid ideig összefonódik Justin tekintetével, és borzongás fut végig a hátamon.
– Ma reggel majdnem elütöttem Justin Biebert a motorján – mondom Davidnek, mikor v hallótávolságon kívülre kerül.
– El kellett volna ütnöd.
– David! – sikkantom.
– Milyen izgalmas első nap lett volna! Az iskola amúgy is kurvára unalmas.
Unalmas? Majdnem balesetet okoztam, egy déli lány bemutatott nekem, és a kapu előtt egy veszélyes bandatag molesztált. Ha így folytatódik a végzős évünk, az mindennek ígérkezik, csak unalmasnak nem.