3.rész

Sziasztok!
Bocsánat a rengeteg késésért, most már jönnek a részek mindkettő blogomba.
xoxo. 
Norina

                                                                    Chanel

-Mindig összekócolódik a hajam ebben a kocsiban, Lisa! Amikor lehúzom a tetőt, úgy néz ki a fejem, mintha egy hurrikán túlélője lennék - siránkozom a legjobb barátnőmnek, miközben a Stay Streeten furikázunk a Fairfield gimi felé, ezüstszínű kabriómban.
-A külső igen is számít. - Ezt a mondatot a szüleim verték belém, és sikeresen átvette az uralmat az életem felett. Csakis ezért nem vétóztam meg a BMW-t két héttel  ezelőtt, amikor az apám extravagáns szülinapi ajándékként átnyújtotta a kulcsait.
-Alig félórányira lakunk Windy Citytől - mondja Lisa, és széttárja karját a menetszélben. - Chicago amúgy is szeszélyes időjárásáról híres. Egyébként meg, Chan, úgy festesz, akár egy szőke, görög istennő felborzolt tincsekkel. Szerintem csak azért vagy ideges, mert ma újra láthatod Davidet.
Pillantásom a műszerfalra ragasztott, szív alakú, engem és Davidet ábrázoló fényképre téved. - Egy nyár alatt sok minden megváltozhat.
-A távolság feltüzeli a vágyat - vág vissza Lisa - Te vagy a pomponlányok vezetője, ő pedig a focisták kapitánya. Ha nem randiznátok, összedőlne a világ.
David felhívott néhányszor a szülei nyaralójából, ahol a haverjaival töltötte a szünetet, de fogalmam sincs róla, hogy állunk most egymással. Csak tegnap este ért haza.
-Tetszik a farmered - mondja Lisa, és a koptatott, szűk csípőnadrágot méregeti. - Szerintem el fogom csórni.
-Anya rühelli - felelem neki, és egy piros lámpánál hátrasimítom a rakoncátlan, szőkésbarna fürtöket. -Azt mondja, hogy olyan mintha a turiba vettem volna.
-Nem hallott még arról, hogy divatba jött a retró?
-Nyilván nem akarja meghallani. Akkor sem figyelt, amikor az új gondozóról kérdezgettem.
Senki sem értheti, hogy milyen a mi családunkban élni. Szerencsére itt van nekem Lisa. Lehet, hogy ő sem érti teljesen, de eleget tud ahhoz, hogy odafigyeljen arra, amit mondok, és ő legalább biztosan nem fog elárulni. David-et leszámítva az ismerőseim közül egyedül ő találkozott a nővéremmel.
Lisa kinyitja a CD–tartót. – Mi történt az előző gondozóval?
– Zoe megcibálta a haját.
– Jaj!
Bekanyarodok a suli parkolójába, de nem az úton, hanem a nővéremen jár az eszem. Csikorgó kerekekkel fékezek le, kis híján az autó alá gyűrve egy motort a két utasával – egy fiúval és egy lánnyal együtt. Azt hittem, senki sem áll azon a parkolóhelyen.
– Nézz már a szemed elé, hülye kurva! – Sharon Morgan ül a vezető mögött, és felmutatja a középső ujját. Nyilvánvalóan kihagyta a stresszkezelésről szóló órát az autósiskolában.
– Bocs! – kiáltom oda olyan hangosan, hogy a motor bőgésén keresztül is meghallják. – Azt hittem, nem parkol itt senki.
Aztán rádöbbenek, kit is sikerült majdnem elütnöm. A motor vezetője megfordul. Sötét, tüzes szempár mered rám. Vörös és fekete fejkendő. Szeretnék becsúszni az ülés alá.
A picsába! Ez Justin Bieber – sziszegem.
– Jesszus, Chan! – mondja Lisa halkan. – Szeretném megérni az érettségit. Húzzunk el innen, mielőtt kinyír bennünket!
Justin gonoszul méreget, miközben leállítja a motort. Most verekedni akar, vagy mi?
Rükvercbe akarom kapcsolni az autót, és idegesen rángatni kezdem a sebváltót. Jellemző! Az apám vett nekem egy sebváltós kocsit, de arra már nem vette a fáradságot, hogy meg is tanítson vezetni. Justin az autó mellé lép. Az ösztöneim azt súgják, hogy hagyjam a kocsit a fenébe, és meneküljek. Mint amikor piros lámpánál a sínek közé szorul az ember. Lisára pillantok, aki kétségbeesetten turkál a táskájában. Most viccel?
– Képtelen vagyok rükvercbe tenni a kocsit. Segíts már! Mit keresel? – kérdezem.
– Izé... semmit. Csak próbálom kerülni a szemkontaktust ezekkel a Latin Vér–tagokkal. Indulj már el!– szűri a szót Lisa összeszorított fogai közül.
– Én csak automatát tudok vezetni. Végül sikerül hátramenetbe kapcsolnom, a kerekek hangosan csikorognak, miközben kihátrálok, hogy egy másik parkolóhelyet keressek. Miután leparkolom az autót a parkoló nyugati részén, amely jó messze van egy bizonyos bandatagtól, akinek a rossz hírétől a Fairfield legtökösebb focistái is a nadrágjukba csinálnak, Lisa és én felcaplatunk a gimi lépcsőjén. Sajnos Justin Bieber és a cimborái a bejárat előtt lógnak.
– Csak menj el mellettük! – morogja Lisa. – Akármi is történik, ne nézz a szemükbe!
Utóbbit elég nehéz kivitelezni, mert Justin Bieber elém lép, és teljesen elállja az utamat. Hogy is van az az imádság, amelyet akkor kell elmondani, mielőtt az ember meghal?
– Hihetetlenül szarul vezetsz! – mondja Justin enyhe latin– amerikai akcentussal, és macsó módjára kihúzza magát. Lehet, hogy izmos testével és tökéletes arcvonásaival úgy fest, mint egy Abercrombie–modell, de a rendőrökön kívül más nemigen fogja fotózni.
Az északi negyedben lakó srácok nem barátkoznak a déli negyedben élőkkel. Nem azért, mert úgy gondoljuk, hogy jobbak vagyunk náluk, hanem azért, mert mások vagyunk. Ugyanannak a városnak a két ellentétes pontján nőttünk fel. Mi a Michigan–tó partján élünk hatalmas házakban, ők meg a sínek mellett. Másképpen nézünk ki, másképpen beszélünk, viselkedünk és öltözködünk. Nem azt mondom, hogy az egyik jó, a másik meg rossz, de Fairfieldben már csak így mennek a dolgok. Ha egészen őszinte akarok lenni, azt is el kell mondanom, hogy a délen lakó lányok nagy része pontosan úgy kezel, mint Sharon Morgan... gyűlölnek azért, aki vagyok.
Vagyis leginkább azért, akinek hisznek.
Justin pillantása lassan lefelé vándorol a testemen, tetőtől talpig végigmér, majd újra felfelé indul. Nem ez az első alkalom, hogy egy fiú megbámul, de még soha senki nem tette ilyen feltűnően... és ennyire közelről. Érzem, hogy elpirulok.
– Legközelebb figyelj oda, hova parkolsz! – figyelmeztet nyugodt, fegyelmezett hangon. Ki akar készíteni. Ebben profi. Nem fogom hagyni, hogy lealázzon, és megnyerje ezt a kis „majd–én–megmutatom” meccset. Akkor sem, ha a gyomrom úgy forog, mintha száz cigánykereket vetettem volna...
Megrántom a vállam, és megvillantok felé egy gúnymosolyt, amivel bárkit képes vagyok megfutamítani.
– Kösz a tippet.
– Ha szükséged lenne egy igazi férfira, aki megtanít vezetni, állok rendelkezésedre.
A haverjai felől érkező füttykoncerttől felmegy bennem a pumpa.
– Ha igazi férfi lennél, kinyitottad volna előttem az ajtót, ahelyett, hogy elállód az utamat – mondom, és bár büszke vagyok a remek csörtére, beleremeg a térdem. Justin hátralép, kinyitja az ajtót, és meghajol, mint egy komornyik. Gúnyt űz belőlem, és tudja, hogy tudom. Mindenki tudja. Lopva Lisára nézek, aki még mindig kétségbeesetten keresi a nagy semmit a táskájában. Tőle hiába várok segítséget.
– Nőj fel! – mondom Justinnak.
– És legyek olyan, mint te? Cabróna (szuka,kurva), hadd áruljak el neked valamit! – mondja Justin élesen. – Az életednek semmi köze a való világhoz. Csak látszat, értéktelen villogás. Pont olyan, mint amilyen te magad vagy.
– Inkább vagyok ilyen, mint hogy hozzád hasonló lúzer legyek – vágok vissza neki, és remélem, hogy pontosan úgy telibe találják a szavaim, mint az övéi engem. – Lúzer!
Megragadom Lisa karját, és a bejárat felé vonszolom. Füttykoncert és beszólások hada kísér be az iskolába. Kiengedem a visszatartott levegőt, és Lisához fordulok. A legjobb barátnőm kigúvadt szemmel mered rám.
– A rohadt életbe, Chan! Rád tört a halálvágy, vagy mi van veled?
– Miért gondolja Justin Bieber, hogy joga van mindenkit lealázni, aki az útjába kerül?
– Hát, gondolom, felbátorítja a gatyájába tűzött fegyver, meg a banda színei – mondja Lisa, és minden szavából csöpög a gúny.
– Á, biztosan nem olyan ostoba, hogy fegyvert hozzon az iskolába – érvelek. – Én pedig nem vagyok hajlandó meghunyászkodni előtte, de senki előtt! – Legalábbis az iskolában nem. Az iskola az egyetlen hely, ahol fenntarthatom a tökéletesség látszatát, és mindenki be is veszi. Hirtelen eszembe jut, hogy ez az utolsó évünk a Fairfieldben, és megragadom a vállát. – Végzősök vagyunk! – mondom olyan lelkesen, mintha egy focimeccsen biztatnám Lisa játékosokat.
– És?
– És... ettől a pillanattól fogva minden tö–ké–le–tes lesz!
Felsikolt a csengő, ami tulajdonképpen nem is csengő, mert a diákönkormányzat tavaly megszavazta, hogy csengő helyett zene szóljon az órák között. Most éppen a Summer Lovin’–t játsszák a Pomádéból. Lisa elindul a folyosón.
– Majd megszervezem, hogy a temetésed úgyszintén tö–ké– le–tes legyen. Virág is lesz, meg minden.
– Ki halt meg? – kérdezi egy hang a hátam mögött. Megfordulok. David az, szőkésbarna haját kifehérítette a nyári nap, és széles vigyor ül az arcán. Bárcsak lenne nálam egy tükör, hogy lássam, nem kenődött–e el a sminkem! De hát David akkor is randizna velem, ha elkenődött volna, nem? Odarohanok hozzá, és szorosan átölelem. Ő is magához szorít, gyengéden szájon csókol, majd felegyenesedik. – Szóval ki halt meg? – ismétli meg a kérdést.
– Senki – felelem. – Felejtsd el! Rajtam kívül felejts el mindent!
– Az könnyen fog menni, mert nagyon szexi vagy. – David újra megcsókol. – Bocs, hogy nem hívtalak. Totál lefoglalt a kipakolás meg minden.
Boldogan rámosolygok, mert a hosszú nyár alatt sem változott a kapcsolatunk. A világ rendje biztonságban van, legalábbis egyelőre. David átkarolja a vállamat, miközben a bejárati ajtó kivágódik. Justin meg a cimborái úgy törnek be rajta, mintha el akarnák foglalni az iskolát.
– Ezek minek járnak egyáltalán iskolába? – kérdezi David olyan halkan, hogy csak én hallom. – Úgyis kipotyog minden második még az év vége előtt.
A pillantásom rövid ideig összefonódik Justin tekintetével, és borzongás fut végig a hátamon.
– Ma reggel majdnem elütöttem Justin Biebert a motorján – mondom Davidnek, mikor v hallótávolságon kívülre kerül.
– El kellett volna ütnöd.
– David! – sikkantom.
– Milyen izgalmas első nap lett volna! Az iskola amúgy is kurvára unalmas.
Unalmas? Majdnem balesetet okoztam, egy déli lány bemutatott nekem, és a kapu előtt egy veszélyes bandatag molesztált. Ha így folytatódik a végzős évünk, az mindennek ígérkezik, csak unalmasnak nem.