2. rész

Sziasztok! Tudom megígértem, hogy 1 hét 2szer lesz rész, de nem akar összejönni. Nem tudom mikor tudom hozni a következőt. Ma kaptam a hírt, hogy az egyetlen Tatám, akit ismertem meghalt. Szóval, most nem tudok koncentrálni. Bocsánat. 
xoxo.
Norina                                                          

                                                                    Justin

-Justin, ébresztő!
Rávicsorgok az öcsémre, és a párna alá temetem arcomat. Mivel egy szobán osztozom a 11 és 15 éves öcséimmel, csak a párna alatt életek egy kis magán életet.
-Hagyjál békén, Jaxon! - morgok durván a párna alól. - No estés chingando! (Ne baszogass!)
-Nem baszogatni akarlak. Mamá mondta, hogy keltselek fel, különben elkésel az iskolából.
Utolsó év. Büszkének kellene lennem magamra, hogy én vagyok az első a Bieber családban, aki eljut az érettségiig. De  a vizsgák után elkezdődik az igazi élet. Főiskoláról csak álmodozhatok. A végzős év olyan számomra, mint egy 65 éves palinak a nyugdíjazás előtti búcsúbuli. Tudod, hogy képes lennél többre is, de mindenki azt várja tőled, hogy lépj végre le.
-Az új ruháim vannak rajtam - szűrődik át Jaxon büszke, de tompított hangja a párnán keresztül. - A nenák (szép lányok) képtelenek lesznek ellenállni egy latin szívtiprónak.
-Irigyellek - motyogom.
-Mamá azt mondta, hogy öntsem rád ezt a kancsó vizet, ha nem vagy hajlandó felkelni.
Egy kis magánélet. Csak ennyit szeretnék. Ez is túl sok? Felkapom a párnát, és áthajítom a szobán. Telitalálat. Az öcsém csuromvizes lett.
-Culero! (Seggfej!) - visítja. - Nincs másik új ruhám!
A hálószoba ajtajában nevetés harsan. James, a másik öcsém úgy röhög, mint egy idióta hiéna. Amíg Jaxon rá nem ugrik. Az öcséim ütik-verik és rugdossák egymást, egy idő után elszabadul a pokol.
Remek harcosok, gondolom büszkén, miközben ők beleadnak apait-anyait. Azonban én vagyok a legidősebb férfi a házban, az én dolgom leállítani őket. Megragadom James gallérját, de elbotlok Jaxon lábában, és én is a padlón végzem közöttük.
Mielőtt visszanyerhetném az egyensúlyomat, jéghideg víz csorog végig a hátamon. Gyorsan megfordulok, és észreveszem, hogy mi'amá (anyám) öntött nyakon bennünket, a vödör még ott van a kezében. A munkaruháját viseli, pénztáros  egy ABC-ben néhány saroknyira a háztól. Nem fog belőle meggazdagodni, de nincs is szükségünk sokra.
-Felkelni! - adja ki az ukázt, cseppet sem fogja vissza magát.
-Basszus, anya! - nyög James, és feltápászkodik.
Mi'amá felméri, hogy mennyi víz maradt még a vödörben, belemártja a kezét, és James arcába fröcsköli a jeges vizet.
Jaxon röhögni kezd, de kettőt sem pisloghat, ő is megkapja a magáét. Ezek semmiből sem tanulnak?
-Befejezted, Jaxon? - kérdezi anya.
-Igenis, asszonyom - feleli Jaxon, és haptákba vágja magát, mint egy kiskatona.
-Fogtok még egyszer rondán beszélni, James? - Anya figyelmeztetésképpen ismét a vízbe mártja a kezét.
-Nem, asszonyom - visszhangzik a kettes számú kiskatona.
-És te, Drew? - összeszűkül a szeme, úgy mered rám.
-Én? Én mi? Én csak szét akartam őket választani őket - mondom ártatlanul, és megvillantok felé egy ellenállhatatlan bájmosolyt.
Én is kapok egy adagot az arcomba. - Ezt azért kapod, mert nem szedted szét őket hamarabb. Most pedig öltözzetek fel, és gyertek reggelizni!
Ennyit az ellenállhatatlan mosolyról. - Tudom, hogy imádsz bennünket! - kiáltok utána, mikor kilép a szobából.
Egy gyors zuhanyzás után a derekamra csavart törülközővel térek vissza a szobába. Meglátom, hogy Jaxon az egyik fejkendőmet viseli, és görcsbe rándul a gyomrom. - Soha többé ne merészelj hozzányúlni, Jaxon!
-Miért ne? - kérdezi, miközben ártatlan pillantást vet rám  sötétbarna szemeivel.
Jaxonnak ez csak egy fejkendő. Számomra azonban annak a szimbóluma, ami most van, és egyben annak is ami sohasem lesz. Hogy a fenébe magyarázzam  el ezt egy 11 éves kölyöknek? Tudja mi vagyok. Nem titok, hogy a fejkendő a Latin Vér színeit viseli. A bosszúállás lehetősége miatt lettem bandatag, és már nincs kiút. De inkább meghalok, mint hogy hagyjam, hogy az öcséimet is beszippantsák.
Ököl nagyságúra gyűröm a fejkendőt. - Jaxon, el a kezekkel a cuccaimtól! Főleg a véres cuccoktól.
-Tetszik a vörös és a fekete.
Pont ezt akartam hallani. - Ha  még egyszer meglátom rajtad, te feketét és kéket fogsz viselni - mondom neki. - Értetted, öcskös?
Jaxon vállat vont. - Aha, értettem.
Ruganyos léptekkel elhagyja a szobát, én meg azon tűnődöm, vajon tényleg értette-e. De nem akarok most erre túl sok energiát pocsékolni, ezért inkább kirángatok egy fekete pólót a fiókból, és magamra húzom kopott, viselt farmeremet. Amikor felkötöm a fejkendőt, meghallom mi'amá süvöltő hangját a konyhából.
-Drew, gyere enni, mielőtt kihűlne a reggelid! De gyorsan, siess már!
-Jövök már - szólok vissza neki. Sosem fogom megérteni, miért olyan fontos neki, hogy eszünk-e vagy sem.
Amikor belépek a konyhába, az öcséim már buzgón tömik a fejüket. Kinyitom a hűtőt, és átfutom a tartalmát.
-Ülj le!
-Anya, csak kiveszek egy...
-Nem veszel ki semmit, Drew. Ülj le! Család vagyunk, és ennek megfelelően fogunk reggelizni.
Felsóhajtok, becsapom a hűtőajtót, és leülök James mellé. Van annak hátránya is, ha az embernek családja van. Mi'amá az orrom elé tol egy tányért, tele huevosszal és tortillával.
-Miért nem hívsz Justinnak? - kérdezem lehajtott fejjel, és  a tányéromra meredek.
-Ha Jutinnak akarnálak hívni, akkor nem adtam volna neked a Drew nevet. Talán nem tetszik a neved?
Megfeszülnek az izmaim. Az apám nevét kaptam, aki már nincsen az élők sorában, így megörökölhettem tőle azt a lehetőséget, hogy én lehetek a férfi a házban. Justin, Justy, Juss... nekem aztán mindegy.
-Számítana? - kérdezem, és felkapok egy tortillát. Felnézek, próbálom kiszámítani a reakcióját.
Háttal áll nekem, és mosogat, - Nem.
-Justin fehérnek akar látszani - szól közbe James. - Megváltoztathatod a neved, tesó, de akkor is mexicano (mexikói (ember)) maradsz.
-James, cállate la boca! (fogsz be a szád) - figyelmeztetem. - Nem akarok fehér lenni. De azt sem akarom, hogy összekeverjenek az apámmal.
- Por favor, fiúk! (kérlek) - könyörög anya. - Ennyi veszekedés elég volt egy napra.
-Mojado (illegális bevándorló) - dúdolja James, aki most azzal akar felhúzni, hogy illegális bevándorlónak hív.
Elegem van James nagy pofájából, túl messzire ment. Felállok, a szék lába megcsikordul a padlón. James is feltápászkodik, és szorosan elém áll. Tudja, hogy péppé verhetem. Egy nap biztosan bajba fog kerülni a túlfejlett egója miatt.
-James, ülj le!- parancsolja mi'amá.
-Mocskos mexikói! - mondja lassan James, hamis akcentussal. - Vagy ami ennél is rosszabb? es un ganguero. (bandatag vagy)
-James! - kiélt fel élesen mi'amá, és megpróbál közénk állni, de kikerülöm, és megragadom James gallérját.
-Igen, rólam mindenki ezt gondolja - mondom neki. - De ha nem fogod be a mocskos pofádat, téged is egy kalap alá vesznek majd velem.
-Tesó, már így is megteszik, akár tetszik, akár nem.
Elengedem. - Tévedsz, James. Te ennél többre, jobbra vagy képes.
-Többre, mint te?
-Igen, többre, mint én, és ezt te is jól tudod - mondom. - Most pedig kérj bocsánatot mi'amától, mert rondán beszéltél előtte.
James a szemembe néz, és tudja, hogy nem viccelek. - Bocs, anya! - mondja, és visszaül a helyére. Rám viszont csúnya pillantást vet,, mert az egója kapott egy sallert.
Mi'amá megfordul, és kinyitja a hűtőajtót, szeretné elrejteni a könnyeit. A francba, annyit aggódik James miatt! Az öcsém másodikos, és a következő 2 évben dől majd el, lesz-e belőle ember.
Magamra rángatom a fekete bőrdzsekimet, fel akarok szívódni innen. Nyomok egy gyors csókot mi'ama arcára, így kérek bocsánatot azért, hogy elrontottam a reggeli jó hangulatot, aztán azon kezdek filózni, hogyan fogom Jamest és Jaxont távol tartani attól az úttól, amin most járok, és hogyan terelhetném őket valami jobb felé. Milyen kibaszottul ironikus ez az egész!
Az utcán az enyémmel megegyező színű fejkendőt viselő srácok villantják felém a Latin Vér szokásos üdvözlését: jobb kezük behajlított gyűrűsujjával megérintik bal vállukat. Szinte újjászületek, miközben hasonlóképpen üdvözlöm őket, aztán felpattanok a motoromra. Tökös bandatag kell? Itt vagyok én! A külvilág számára olyan frankón tudok vetíteni, hogy néha magamat is meglepem vele.
-Justin, várj! - kiált utánam egy ismerős lányhang,
Sharon Morgan, a szomszédom és egyben az exbarátnőm szalad felém.
-Helló, Sharon! - motyogom.
-Elvinnél suliba?
Rövid, fekete szoknyája alól kivillan tökéletes lába, és a szűk blúza kihangsúlyozza apró, de formás mellét. Egykor bármit megtettem volna érte, de aztán rajtakaptam, hogy ágyba bújt egy másik sráccal a nyáron. Vagyis autóba bújt vele, ha pontosítani akarok.
-Ugyan már, Justin! Nem harapok... csak ha akarod.
Sharon a  párom a Latin Vérben.Akár együtt járunk, akár nem, fedeznünk kell egymást. Megköveteli a bandaszellem. - Száll fel! - mondom.
Sharon felpattan a motoromra, és direkt úgy helyezkedik el mögöttem, hogy szorosan átölelhesse derekamat. Nem váltja ki azt a hatást, amibe reménykedik. Mit képzel, hogy elfelejtem a múltat? Kizárt. A múlt tesz azzá aki vagyok.
Próbálok a jelenre összpontosítani, a végzős évemre a Fairfieldben, a mostra és ittre. De ez rohadt nehéz, mert az érettségi után a jövőm valószínűleg pontosan ugyanolyan elcseszett lesz, mint múltam.