2016. november 15., kedd

8.rész

                                                                    Justin

NEKINYOMOM A PASAST A CUKI, FÉNYES FEKETE CAMARÓNAK, amely valószínűleg többe került, mint anya egy évi fizetése, – Itt az ajánlatom, Blake – mondom neki. – Vagy most fizetsz, vagy összetöröm valamidet. Nem a bútort, de még csak nem is ezt a kurva autót... hanem mondjuk valamelyik testrészedet. Értve vagyok?
Blake, aki soványabb egy telefonpóznánál, és olyan sápadt, mint egy kísértet, úgy néz rám, mintha a halálos ítéletét olvastam volna fel. Akkor kellett volna gondolkoznia, amikor felvette az anyagot, anélkül, hogy tudta volna, hogyan fogja kifizetni.
Adam nem fogja hagyni.
Én sem fogom hagyni.
Amikor Adam behajtani küld, megcsinálom. Lehet, hogy nem túl lelkesen, de megcsinálom. Tudja, hogy kábítószer–kereskedelemre, betörésre és lopásra nem tud rávenni. De behajtásban jó vagyok... többnyire csak a pénzért megyek, de néha emberekért is. Az utóbbi mocskos meló, főleg mert tudom, hogy mi fog történni velük, miután becipeltem őket a raktárba, hogy találkozzanak Tommal. Tommal senki sem szeret találkozni. Velem könnyebb a dolguk. Blake szerencsésnek mondhatja magát, hogy engem küldtek hozzá.
Nem túlzás, ha azt állítom, hogy nem élek éppen kispolgári életet. Igyekszem nem gondolni túl sokat arra, hogy miféle munkát végzek a Vérnek. Jó vagyok benne. Az a dolgom, hogy ráijesszek az emberekre annyira, hogy megfizessék a jussunkat. Gyakorlatilag a drogokhoz hozzá sem érek. Na, jó, a drogból származó bevétel gyakran átmegy a kezemen, de azonnal tovább is adom Adamnek. Nem én költöm el, én csak beszedem.
Tudom, hogy annyit érek, mint a gyalog a sakkban. De amíg a családom biztonságban van, nem érdekel. Ráadásul verekedni is jól tudok. Elképesztő, hány ember törik meg csak attól, hogy megfenyegetem: legközelebb a csontjai is törni fognak. Blake semmiben különbözik azoktól az alanyoktól, akiket korábban megfenyegettem, látom rajta. Hiába adja a nagyfiút, reszket a keze.
Azt hittem, hogy Peterson is meg fog ijedni tőlem, de az a nő akkor rezelne be, ha egy kibiztosított kézigránátot nyomnék a kezébe.
– Nincs meg a pénz – fakad ki Blake.
– Nem elég jó a válasz – szól közbe Ryan a partvonalról. Szeret velem jönni. Szerinte olyan ez az egész, mintha rabló–pandúrt játszanánk. Leszámítva azt, hogy leginkább „rossz bandatag – még rosszabb bandatag”–ot játszunk.
– Melyik végtagodat törhetem el először? – kérdezem. – Kedves vagyok, és felajánlom, hogy te válassz.
– Pörkölj már a segge alá, Justin, aztán mehetünk is! – kiáltja kedélyesen Ryan.
– Ne! – kiáltja Blake. – Megadom! Ígérem! Már holnap!
Még egyszer odapasszírozom a kocsihoz, a könyökömet pedig a torkára szorítom, de csak annyira, hogy betojjon. – Gondolod, hogy elhiszem? Azt hiszed, hülyék vagyunk? Biztosítékot akarok!
Blake nem felel.
Az autót méregetem.
– Ne a kocsit, Justin, könyörgök!
Előhúzom a pisztolyomat. Nem fogom lelőni. Nem számít, ki vagyok, és mi lett belőlem, megölni senkit sem fogok. Rálőni se vagyok hajlandó senkire. Persze Blake– nek ezt nem kell tudnia.
Utóbbi vet egy pillantást a Glockra, és már nyújtja is a kocsikulcsot. – Jaj, istenem, csak ezt ne!
Kikapom a kulcsot a kezéből. – Holnap, Blake. Hét órakor a sínek mögött a Negyedik és a Vine sarkánál. Most pedig tünés! – mondom, és meglengetem az orra előtt a fegyvert.
– Mindig egy Camarót szerettem volna – mondja Ryan, mikor Blake eltűnik a szemünk elől.
Odalököm neki a kulcsokat. – A tied... egészen holnapig.
– Szerinted elő tud keríteni négy lepedőt egy nap alatt?
– Igen – mondom magabiztosan. – Mert az az autó sokkal többet ér négy lepedőnél.
A raktárban elmeséljük Adamnek, hogy mi történt. Nem örül, hogy nem sikerült behajtanunk a pénzt, de tudja, hogy az a nap is eljön. Mindig eljön.
Éjszaka a szobánkban alig bírok elaludni, mert a kisöcsém, Jaxon horkol. Olyan nyugodtan alszik, mint aki szarik az egész világra. Bár nincs ellenemre, hogy Blake– hez hasonló lúzer drogdílereket fenyegessek, pokolian szeretném, ha olyan ügyekért harcolhatnék, amelyek megérik a harcot.


Egy héttel később a füves iskolaudvaron ücsörgők, és egy fa alatt eszegetem az ebédemet. A fairfieldi diákok zöme novemberig inkább a szabadban ebédel, de aztán az illinoisi tél bekényszerít bennünket a kantinba. De most még igyekszünk annyi napfényt és friss levegőt magunkba szívni, amennyit csak lehet.
A barátom, Lucky több számmal nagyobb pólóban és fekete farmerben, a kezében tálcát egyensúlyozva lezuttyan a seggére mellettem. Kedélyesen hátbavág. – Na, összekaptad magad a következő órára, Justin? Esküszöm, Channel Hastings úgy utál téged, mint a pestist, haver. Beszarás nézni, hogy olyan messzire húzza a székét tőled, amennyire csak lehet.
– Lucky – kezdem –, lehet, hogy Channel egy mamacita, de ez az hombre (férfi) nem dől be neki – mondom, és magamra mutatok.
– Ezt etesd meg anyáddal! – röhög Lucky. – Vagy David Smith-szel.
Karba tett kézzel a fának vetem a hátamat. – Tavaly együtt jártam tesire Smithszel. Nekem elhiheted, nincs mire felvágnia.
– Még mindig dühös vagy rá azért, mert elsőben szétzúzta a szekrényedet, miután megverted a váltóban az egész iskola előtt?
Naná, hogy még mindig dühös vagyok rá. Nagyon sokba került nekem az a kis kaland, újra meg kellett vennem az összes tankönyvet. – Lejárt lemez.
– A lejárt lemez ott ül a dögös macájával.
Elég egy pillantás Miss Perfectára (tökéletes), és felforr az agyvizem. Az a liba azt hiszi, hogy drogos vagyok. Minden kémiaóra előtt kiver tőle a víz. – Annak a csajnak csak levegő van a fejében, haver – mondom.
– Hallottam, hogy az a hogy barátai előtt mószerolt téged – mondja egy Pedro nevű srác, miközben ő meg egy rakás cimborája letelepszik mellénk, ki menzás tálcával, ki az otthonról hozott ebédjével.
Megcsóválom a fejem. Kíváncsi vagyok, hogy mit mondhatott Channel, és mit tehetek én azért, hogy megcáfoljam. – Talán szívesen kavarna velem, és azt hiszi, hogy ezzel felhívja magára a figyelmemet.
Lucky olyan hangosan röhög, hogy mindenki felfigyel ránk. – Ha nem muszáj, Channel Hastings a közeledbe se megy, güey (haver), nemhogy randizna veled! – mondja. – Az a kendő a nyakában valószínűleg többet ér, mint az egész berendezés a házatokban.
A kendő. A dizájner farmer és a felső már nem is elég, egy kendővel is kihangsúlyozza, hogy milyen gazdag, milyen érinthetetlen. Ismerve őt, valószínűleg direkt olyan színűre festette, hogy passzoljon ahhoz a zafírkék szeméhez.
– Felteszem az RX–7–esemet arra, hogy hálaadás előtt nem tudsz a bugyijába nyúlni – mondja kihívóan Lucky, félbeszakítva a gondolatmenetemet.
– Kinek kell az a bugyi? – kérdezem. Bár valószínűleg az is márkás, és rá van hímezve a monogrammja az elejére.
– Minden srácnak a suliban.
Most mondjam, ami nyilvánvaló? – Hófehérke. – Nem tetszenek se a fehér, se az elkényeztetett lányok, se azok, akik szerint kemény meló naponta manikűrözni, hogy a köröm színe passzoljon a márkás felsőhöz.
Kihúzok egy cigit a zsebemből, és rágyújtok. Kit érdekel, hogy tilos? Mostanában sokat dohányzom. Ryan is említette, mikor tegnap este együtt lógtunk.
– És ha fehér? Ugyan már, Justin! Ne legyél ilyen idióta! Csak nézz rá!
Ránézek. Azt el kell ismernem, hogy nagyon ott van a csaj. Hosszú, fényes haj, szépen ívelt orr, éppen csak lebarnult karok, amelyeken látszik a bicepsz vonala. Nem tán kondizni jár? Teltek az ajkai, és ha elmosolyodik, az ember önkéntelenül is arra gondol, hogy eljönne a világbéke, ha mindenki úgy tudna mosolyogni, mint ő.
Kihessegetem ezeket a gondolatokat a fejemből. Mert mi van, ha dögös? Első osztályú kurva. – Túl gebe – bököm ki.
– Akarod, mi? – kérdezi Lucky, és hanyatt veti magát a füvön. – Csak éppen tudod, hogy egy mexicano (mexikói) soha a büdös életben nem kapja meg.
Bekattanok. Az agyvizem lenne? Vagy a kanbecsület? Kimondom, mielőtt gondolkodnék; – Két hónapon belül hanyatt döntöm. Ha tényleg ráteszed az RX–7–esedet, benne vagyok!
– Hülyéskedsz, haver? – Amikor nem felelek, Lucky összevonja a szemöldökét. – Te komolyan beszélsz, Justin?
Visszakozik majd a kisfiú, jobban szereti a kocsiját, mint az anyját. – Naná.
 – Ha veszítesz, Julio az enyém – mondja Lucky, és gonoszul el– vigyorodik.
Julio a kedvencem, egy öreg Honda Nighthawk 750–es. Egy szeméttelepről mentettem meg, és kipofoztam. Egy örökkévalóságba telt. Ez az egyetlen dolog az életemben, amit nem tönkretettem, hanem megjavítottam.
Lucky nem hátrál ki az egyezségből. Most akkor vagy én szállók ki, vagy tovább játszom. Az a szívás, hogy én még sohasem hátráltam meg... soha az életben.
Az iskola legnépszerűbb fehér csaja sokat okulhatna abból, ha velem lógna. A kis Miss Perfecta említette ugyan, hogy sohasem randizna bandataggal, de lefogadom, hogy még egyik Latin Vér–tag sem próbálta meg lerángatni róla a márkás cuccait.
Nagyjából olyan könnyen fog menni a dolog, mint megszervezni egy találkozót valamelyik rivális bandával szombat estére.
Fogadjunk, hogy minimális flörtöléssel el tudom érni, hogy Channel belém zúgjon. Egy kis verbális adok–kapok, és mindjárt észreveszi, hogy az ellenkező nemhez tartozom. Két legyet üthetek egy csapásra; bosszút állok Burro–fejen azzal, hogy elcsaklizom a nőjét, és Channel is megkapja a magáét azért, mert bemószerolt a dirinél, és hetet–havat összehordott rólam a barátai előtt.
Még az is lehet, hogy számomra is szórakoztató lesz ez az egész. Elképzelem, hogy leesik az álla mindenkinek az iskolában, amikor meglátják, hogy a harmatos lelkű fehér liba hason csúszik egy mexicano előtt, akit pedig elvileg gyűlölnie kellene. Aztán meg nagyot esik arra a hófehér pofikájára, amikor ejtem.
Kinyújtom a kezem: – Állom a tétet.
– De bizonyítanod kell.
Beleslukkolok a cigarettámba. – Lucky, mégis mit csináljak? Húzzak ki egy kurva szőrszálat a bugyija alól.’
– Á, honnan tudnánk, hogy az övé? – feleli Lucky. – Lehet, hogy festett szőke. Meg valószínűleg ő is a brazil gyanta híve, tudod, mikor mindent...
– Fotózd le! – javasolja Pedro. – Vagy videózz! Nagyot kaszálhatnánk rajta. Az lenne a címe, hogy Channel átlépte a déli határt.
Pont az ilyen mocskos dumák miatt van rossz hírünk. Nem mintha a gazdag kölykök nem beszélnének mocskosán. Viszont amikor az én barátaim elengedik magukat, nem ismernek határt. Őszintén szólva azt mindig nagyon élvezem, amikor a haverok valaki mást csesztetnek. De amikor rólam van szó, már feleannyira se mulatságos a dolog.
– Miről megy a szó? – kérdezi Ryan, aki most ér ide egy tálcányi kajával.
– Fogadtunk Justinnal, a motorját tette fel a kocsim ellenében, hogy hálaadásig megdönti Channel Hastingsot.
– Te loco (őrült) vagy, Justin? – mondja Ryan. – Egy ilyen fogadás felér az öngyilkossággal.
– Dugulj el, Ryan! – figyelmeztetem. Miért lenne öngyilkosság? Hülyeség, az igen. De nem öngyilkosság. Ha elbántam a tüzes Sharon Morgannal, hogy ne tudnám megszerezni a vaníliaillatú Channel Hastingsot?
– Channel Hastings egy ligával feljebb játszik, amigo. Csini fiú vagy, meg kell adni, de száz százalékig mexicano, ö meg fehér, mint egy vekni kenyér.
Egy Leticia Gonzalez nevű harmadikos sétál el mellettünk. – Szia, Justin! – mondja, és rám villant egy bájmosolyt, majd leül a barátnői mellé. A srácok azonnal nyáladzani kezdenek, és átülnek beszélgetni a csajokkal, ígyRyan és én egyedül maradunk a fa alatt.
Ryan megbök. – Na, ő aztán igazi bonita Mexicana, és egy ligában játszik veled.
Nem Leticiát, Channelt nézem. Elkezdődött a játék, így szemügyre veszem a nyereményt. Meg kell indítanom a flörtoffenzívát, de a szokásos csajozós duma ennek kevés lesz. Van egy olyan sejtésem, hogy sok mindent hallott már a pasijától meg azoktól a seggfejektől, akik be akartak jutni a bugyijába.
Új taktikát fogok kidolgozni, a meglepetés erejét hívom segítségül. Addig fogom bosszantani, amíg senki másra sem tud gondolni, csak rám. Már a következő órán elkezdem, mert ott muszáj mellettem ülnie. Egy kis előjáték kémiaórán löketet adhat a dolognak.
– iCarajo! – kiáltja Ryan, és lehajítja az ebédjét. – Ezek azt hiszik, hogy elég egy behajlított tortillalap meg valami töltelék, és máris kész a taco? Ezek a konyhásnyanyák azt sem tudják, mi a különbség egy darab hús meg egy darab szar között. Mert hogy ennek pont olyan az íze, mint az utóbbinak.
– Hányni fogok – figyelmeztetem. Ránézek a kajára, amit otthonról hoztam. Ryanek köszönhetően ez is úgy néz ki, mint egy darab mierda. Undorodva visszapakolok mindent a barna papírzacskóba.
– Kérsz? – kérdezi Ryan vigyorogva, és a szám elé nyom egy falat tacót.
– Ha közelebb mersz jönni vele, megbánod! – fenyegetem meg.
– De beszartam!
 Ryan az orrom alatt hadonászik a büdös tacóval, fel akar piszkálni. Azt hittem, okosabb ennél. – Ha rám csöpögteted...
– Akkor mi lesz? Picsán rúgsz? – dúdolgatja gúnyosan Ryan, és még mindig a kajával hadonászik. Talán az lenne a legjobb, ha most rögtön behúznék neki egyet. Egy gonddal kevesebb.
Ebben a pillanatban érzem, hogy valami a gatyámon landol. Le sem kell néznem, hogy tudjam, mi az. Egy nagy, zsíros, tacóhúsnak csúfok takonydarab éktelenkedik a koptatott farmeremen, pont az ágyékomnál.
– Bassza meg! – mondja Ryan, és lehervad a mosoly az arcáról. – Letöröljem?
– Ha hozzá mersz érni a farkamhoz, esküszöm, hogy személyesen csinálok rántottát a tojásaidból! – morgom összeszorított fogakkal.
Lepöckölöm a húsdarabot a nadrágomról. A zsíros folt megmarad. Ryanhez fordulok. – Tíz perced van arra, hogy szerezz nekem egy új nadrágot.
– És hogy a fenébe csináljam? – Legyél kreatív!
– Vedd fel az enyémet! – Ryan feláll, és az udvar kellős közepén elkezdi kigombolni a nadrágját.
– Talán nem értetted, amit mondtam – sziszegem neki dühösen, mert az jár a fejemben, hogy nem tudom a fasza csávót játszani a kémiateremben, ha úgy nézek ki, mint aki behugyozott. – Azt akarom, hogy hozzál nekem egy új nadrágot, ami az én méretem, pendejo. Te olyan alacsony vagy, hogy felvételizhetnél a Télapó mellé krampusznak.
– Csak azért nyelem le ezt a sértést, mert a testvérem vagy.
– Kilenc és fél perc.
Ryan már el is indult a parkoló felé.
Szarok rá, mi módon szerzi meg a nadrágot, ha óra előtt visszaér vele. Vizes gatyában Channel sohasem fogja meglátni bennem a nagy lehetőséget.
A fa alatt várakozom, miközben a többi srác kihajítja az ebédjét, és visszamegy az épületbe. A hangszórókból felharsan a zene, de Ryannek még nyoma sincs. Remek. Öt percem van arra, hogy beérjek Peterson termébe. Fogcsikorgatva elindulok én is, a könyveimet direkt a nedves folt előtt tartom, és két perccel az órakezdés előtt már a helyemen is vagyok. Felcsusszanok a székre, és olyan közel húzom az asztalhoz, amilyen közel csak lehet, hogy takargassam a foltot.
Channel is belebeg a terembe, napsugárszínű haja beborítja a vállát, és a kunkorodó hajvégek vidám táncot lejtenek a lépései ritmusára. Ez a fajta tökéletesség nem izgat fel, a legszívesebben felborzolnám a haját.
Rákacsintok, amikor egy pillantást vet felém. Dühösen fújtat egyet, és olyan messzire húzza a székét tőlem, amennyire csak lehet.
Eszembe jut Mrs. Peterson zéró tolerancia szabálya, így lekapom a fejemről a kendőt, és eltakarom vele a foltot a gatyámon. Aztán a mellettem ülő hajrálány felé fordulok: – Egyszer úgyis muszáj lesz szóba állnod velem,
– Hogy a barátnőd péppé verjen? Kösz nem,Justin. Megtartanám az arcomat a jelenlegi állapotában.
– Nincs barátnőm. Nem akarsz felvételizni a posztra? – Tetőtől talpig végigmérem, néhol el–elidőzik a szemem.
Rózsaszín rúzsos felső ajka megrándul, rám vicsorog; – Soha!
– Mujer, nem is tudnál mit kezdeni ennyi tesztoszteronnal!
Ez az Justin, csak így tovább! Addig bosszantsd, amíg kíváncsi nem lesz rád. Be fogja kapni a csalit! 
Hátat fordít nekem. – Undorító vagy.
– Szerintem szép pár lennénk.
– Hülye!